Végigkísérte, ahogy a 80-as években Magyarországon is elkezdődtek a cochleáris implantációs műtétek, komoly szerepe volt abban, hogy a Szegedi Tudományegyetem Fül-Orr-Gégészeti Klinikája nevét szerte a nagyvilágban megismerték, audiológusként, orvosfizikusként pedig folyamatosan azért dolgozik, hogy minél több beteg kaphassa vissza a hallását. Dr. Kiss József Gézával, a Szegedi Fül-Orr-Gégészeti és Fej-Nyaksebészeti Klinika tudományos tanácsadójával beszélgettünk.
Emlékszik még, hogy Magyarországon mikor ültették be az első cochleáris implantátumokat?
A cochleáris implantáció a 80-as években jelent meg itthon, ám az első készülékek még nem a belső fülbe helyezett implantátumok voltak, kívülről rakták be őket (ún. extracochlearis implantátumok): a csigát megfúrták, az elektródát pedig úgy helyezték be, mint a konnektort szokás. Ezeket a készülékeket nem használták sokáig, ugyanis kiderült, hogy az elektromos impulzus, amivel az ingerlés történt, oszteolízist okozott, a csiga csontos része feloldódott, így a beesett elektróda gyakran véglegesen károsította a csiga belső elemeit.
Ki kaphatott ilyen eszközt akkoriban?
Azok a felnőttek, akik hallóként születtek, de szinte teljesen megsüketültek, súlyosan nagyothallóvá váltak, vagy azok a felnőttek, akik eleve siketen születtek. Már ekkor megfigyelték, hogy azok, akik hallóként születtek, vagyis volt már hallásélményük, vagy már korábban megtanultak beszélni, nagyon gyorsan alkalmazkodtak az újfajta eszközhöz. Újra megtanultak hallani, sőt érteni.
Ezek nagyon kezdetleges készülékek voltak a maiakhoz viszonyítva, mégis van köztük olyan 30-40 éves berendezés, ami a technika bámulatos fejlődésének köszönhetően mind a mai napig üzemel – a modern, külső eszközt ugyanis kompatibilissé tették a belső egységgel.
Gyerekeket akkoriban nem műtöttek?
Számtalan országban törvény tiltotta akkor még a beültetést, különösen 14 év alatti gyermekek esetében. Angliában például 1992 után lehetett implantátumot alkalmazni gyerekeknél. Magyarországon már 1985 óta volt erre lehetőség, ennek ellenére nagyon kevés eset volt, hiszen csak egyedi méltányossággal lehetett ezekhez az eszközökhöz hozzájutni. Valójában nem csak ez jelentett akadályt: akkoriban az is komoly kihívás volt, hogy a siket pácienst megfelelően diagnosztizáljuk, hiszen nem mindegy, mi okozza a siketséget. Amennyiben a siketség forrása nem a belső fülben, hanem a hallópálya későbbi szakaszán, az agytörzsben vagy a központi idegrendszer magasabb régióiban volt, úgy ezt az eszközt nem lehetett alkalmazni. Ha a belső fülben található érzékelősejtek a szőrsejtek, vagy az azokkal kapcsolatban lévő ganglion sejtek működése volt blokkolt, és a rostok több mint tíz százaléka megmaradt, úgy ezek az eszközök kiválóan tudtak működni.
Idővel aztán egyre szélesebb lett az indikáció.
Mára a cochleáris implantátum azon betegek számára is megoldás, akik súlyosan nagyothallók, beszédértésük nem haladja meg a harminc-ötven százalékot – hallókészüléküket pedig már nem tudják annyira felerősíteni, hogy az elegendő hasznos információt szolgáltasson.
Míg kezdetben „csak” az volt a cél, hogy a páciensnek legyen valamiféle hallás/hang információja a környezetéből, például meghalljon felkiáltásokat, a későbbiekben egyre fontosabbá vált, hogy értelmezni tudja a hangjelenségeket, meg is értse, amit mondanak neki, vagy tudjon válaszolni, kommunikálni. A mai modern eszközök azonban ennél is tovább mennek: a beteg ma már élvezheti a zenét, készüléke kommunikálni tud másfajta eszközökkel, például a tévével, a mobiltelefonnal, a számítógéppel vagy médialejátszókkal. Az implantátumok külső beszédprocesszorai automatikusan alkalmazkodnak a hangkörnyezethez, meg tudnak különböztetni például egy csendes környezetet egy színházi, utcai, bolti közegtől. „Tudják”, melyek azok a környezeti zajok, amik a beteg számára fontosak vagy épp kevésbé fontosak.
A technika, a szoftverek, a miniatürizálás fejlődése rengeteget segít abban, hogy az implantátumok egyre többet tudjanak. Így juthattunk el odáig, hogy ma már egy egyéves, vagy annál is fiatalabb kis páciensen is tudunk segíteni. Nekik már adott a lehetőség, hogy hallóként nőjenek fel, hogy mire óvodába, iskolába kerülnek, a siketséggel járó hátrányukat könnyűszerrel leküzdjék. A gyerekek, akik időben hozzájutnak az implantátumhoz, teljes hallású emberként nőnek fel, megtanulhatnak nyelveket, táncolhatnak, zenélhetnek. Ma már nemcsak az ütemet, de a hangok finomságát is képesek élvezni. Ha valaki nem kap eszközt, jeleléssel vagy hallókészülékkel maximum középiskoláig tud eljutni, ám ha a cochleáris implantátum segítségével megtanul beszélni, aminek következtében magasabb képzettséget is szerezhet, az is előfordulhat, hogy senki nem mondja meg róla, hogy siketen született.
Ehhez azonban szükség van a kötelező újszülöttkori hallásszűrésre.
Nagyon fontos, hogy az újszülöttkori hallásszűrések egyre precízebbek és objektívebbek. Ma már nem csak a belső fület vizsgáljuk, hanem a hallópálya agytörzsi részének működését szűrjük az úgynevezett BERA vizsgálattal, minden csecsemőnél még 5 napos kora előtt. Régebben az akusztikus emisszió mérése nem adott egyértelmű eredményt. Ha ugyanis nem volt akusztikus emisszió, az nem csak azt jelentette, hogy a beteg nem hall, de azt is, hogy a középfülben van probléma; ha pedig volt is akusztikus emisszió, az is csak azt mutatta, hogy a belső fül működik, de a központi idegrendszerben még lehetett blokk, és a hallópályán nem tudott eljutni az ingerület a hallókéregre. Fontos tudni, hogy a beteg „centrálisan” siket-e, vagy „perifériásan”, vagyis a belsőfülből ered-e a gond. Ez az implantátum ugyanis utóbbiak számára jelent megoldást.
Amikor elkezdtünk az implantátumokkal foglalkozni, rögtön nagyon sok, javarészt három-ötéves kisgyerek került hozzánk. Akkoriban még nem tudtuk, mennyire korán lehet beavatkozni, ráadásul se a szülők, se a tanárok, se a siket iskolák, se a társadalom nem volt olyan elfogadó, mint ma. Emlékszem, néhány szülő még veszekedett is velünk, nem értették, miért akarjuk egy ilyen komoly műtétbe belehajszolni őket és a gyermeküket. Később aztán nem tudtak elég hálásak lenni azért, hogy a kicsi elkezdett tökéletesen hallani, majd beszélni és integrálni lehetett a normál hallók közé az iskolába. Ahogy terjedt ezeknek a sikertörténeteknek a híre, úgy formálódott a társadalom hozzáállása is. A kezdeti elutasítást felváltotta az érdeklődés és a nyitottság – sőt ma már azok a siketek is bevállalják a beavatkozást, akik korábban „csak” jeleltek. A motivációjuk, hogy hallják és értsék halló gyermeküket, hogy tudjanak kommunikálni vele, hogy meghallják, ha felsír.
A szegedi implant team mióta működik?
A 90-es évek közepén csatlakoztunk be az implantációs programba, de ekkor még mindössze évente egy-két embert tudtunk „implantálni”, hiszen a beavatkozás akkoriban még nem volt támogatott, csak egyedi méltányosság alapján végezhettük. 1997-et írtunk, amikor Pesten és Szegeden az egészségügyi biztosító átvállalta a finanszírozást. Ekkor már működött „implant team” a szegedi klinikán, szükség volt a fülsebész és audiológus mellett, pszichológusra, gyermekpszichológusra, logopédusra, pedagógusra, radiológusra, neurológusra, és nem utolsó sorban a készülékek beállításához mérnökökre, fizikusokra is. A csapat időközben átalakult, nagyon sok fiatal kollégánk lett, mára pedig egy nemzetközi szinten is elismert intézmény lettünk. Összeszokott csapat vagyunk, olyannyira, hogy nemcsak az országban, de Európában is a sikeres klinikák között tartanak bennünket számon. Sokszor mi vagyunk a minta. Segítettünk például kialakítani a cochleáris implantációs team felállítását Szerbiában, Erdélyben, Moldovában, és jó barátságok alakultak ki a német, a francia, angol és spanyol cochleáris központokkal. Ez az oka annak, hogy Magyarországon is rengeteg nemzetközi rendezvényt szervezhettünk.
Mennyi műtétet végeznek a klinikán évente?
Évente száz-háromszáz beteget látunk el országszerte. Egy tízmilliós populációnál a veleszületett hallássérültek száma, akik alkalmasak az implantációra, száz-százhúsz főre tehető. Ha kétoldali eszközről beszélünk, az implantáció rögtön megduplázódik. Ehhez jön hozzá, minden évben az az ötven-száz olyan beteg, aki élete során lesz súlyosan nagyothalló.
Közéjük tartozik az a negyvenes éveiben járó ismerősöm, aki egyik napról a másikra teljesen elvesztette a hallását. Depressziós lett, magába zárkózott, munka, majd család nélkül maradt. Teljesen a padlón volt, amikor egészen véletlenül találkoztunk. Javasoltam, tegyünk egy próbát, ha nincs kizáró ok, az implantátum visszaadhatja a hallását. Nem volt vesztenivalója, belement. A műtét sikeres volt, az eszköznek köszönhetően pedig újra egyenesbe jött az élete: lett új családja, egzisztenciája, új céget alapított, a gyermekei újra felvették vele a kapcsolatot, és még egy idegen nyelvet is megtanult. Olykor nehéz az embereket kibillenteni, de a sok pozitív példa egyre több sikertörténetet szül. Ez a mi feladatunk, hogy az emberek kezébe adjuk azokat az eszközöket, amikkel új fejezetet írhatnak.